Neil Gaiman Sosehol c. rádiójátékát még nem volt időm végighallgatni. De a könyvet már elolvastam, és teljesen elvarázsolt. Ezek után a Coraline-t is el kell olvasnom még egyszer. Addig is álljon itt, mit gondoltam Coraline-ról 2009 nyarán. Így tényleg érdekes lesz újra elolvasni!

Ismeritek azt az érzést, amikor körülvesz Benneteket a könyv, amit a kezetekben tartotok? Én nagyon ismerem. Olvasok és nem látok magam körül egyebet csak Pemberley-t, a Roxfortot, a borogyinói csatateret vagy épp a Pendragonok ősi várát. Aztán valaki szól hozzám, én pedig, mintha álomból riadnék föl megrázkódom és körülnézek.

Coraline már hetek óta mindenhova elkísért. Ajánlották plakáton, újságban, tévében, rádióban. Végül föladtam, nem tehettem mást. A kedvenc idegennyelvi könyvesboltomban éppen Margaret Thatcher önéletrajzára vártam, amikor megpillantottam Coraline-t a pulton. Nem tudtam otthagyni. Otthon aztán egyre csak vártam, hogy Neil Gaiman könyve körbevegyen hogy ne lássak mást, csak Coraline-t, aki kinyitott egy ajtót, amit nem kellet volna...

Ajánló 2011-ből, tökéletes nyári guilty pleasure. Most, hogy vége a vizsgaidőszaknak talán meg is nézek egy-két részt. A sorozatot már nem adja a tévé - bár a BBC talán ismétli néha - de a szöveg kivételesen úgy tetszik, ahogy van, így nem változtattam rajta semmit.

A számítógépem nagyon veszélyes tud ám lenni nyári estéken. Hordozható és szép nagy képernyője van. Tökéletesen alkalmas arra, hogy filmeket, sorozatokat nézzek rajta. Nyáron akár még akkor is, amikor már rég aludnom kellene. Még jó, hogy eljön majd újra az egyetem és a korán kelés ideje. Addig is elmesélem Nektek, kiért izgulok mostanában. Este 22:00 után. Robin Hoodért. Na jó, beismerem, igazából érte izgulok a legkevésbé. De ne szaladjunk ennyire előre! A BBC 2005 végén jelentette be, hogy új, Robin Hoodról szóló sorozat forgatásába kezd Magyarországon. 2006 és 2009 között 39 epizód készült el a Mafilm fóti stúdiójában és a sherwoodi erdőként is nagyon szép Dobogókőn.

Engem éppen az fogott meg ebben a sorozatban, ami másokat talán elriaszthat tőle: az, hogy nagyon modern. Természetesen valamikor 1192 körül játszódik, Robin Hood – mint mindig – Oroszlánszívű Richárd távollétében rabol a gazdagoktól és ad a szegényeknek. Rendíthetetlenül  küzd az igazságtalanság ellen. Az alkotók azonban láthatóan nem törekedtek rendíthetetlen történelmi hitelességre. A fegyverek, a ruhák, sőt gyakran még a párbeszédek stílusa sem korhű. Robin Hood maga egy 24 éves fiú. Kétségtelenül jól áll rajta a csuklya és  kezében az íj, sokszor mégis inkább emlékeztet egy mai egyetemistára, mint egy legendás törvényenkívüli hősre. Sir Guy of Gisborne jelmeze pedig már olyan mértékben elüt a környezetétől, hogy egyszerűen képtelen vagyok betelni vele. A tetőtől talpig fekete bőrből készült ruhát egyértelműen egy XXI. századi divatbemutatón kellene fölvenni. Nem pedig Nottingham várában, ráadásul mindennap. De tény, hogy Sir Guy rendkívül jól mutat benne, és vállaltan ez a lényeg. A mese így sem vész el: a nottinghami bíró minden percben azon gondolkodik, hogyan tehetné el láb alól Richárd királyt és vehetné át a hatalmat egész Angliában. Robin azonban mindig ott van, hogy megvédje királyát, akár a saját élete árán is. Suhognak a kardok, félelmetes sebességgel repülnek a nyílvesszők. Ahogy kell.

Ajánló 2009-ből. Mert Szerb Antallal tanulni mindig jó.

Nemrég új könyvespolcot kaptam. Egyebek mellett azért, mert, mint azt édesanyám nemrég találóan megfogalmazta: ha én egyszer bemegyek egy könyvesboltba, muszáj vennem valamit, kizárt, hogy csak nézelődjek. Az új könyvespolc pedig természetesen alapos könyvrendszerezést kívánt. Így találtunk egymásra újra, Bátky János meg én.

Bátky János, aki a British Museum Könyvtárában lelkesen kutatja a XVII. századi misztikusokat, nem más, mint Szerb Antal a rendkívüli magyar író, irodalomtörténész és műfordító sziporkázó iróniával megrajzolt önarcképe, a Pendragon Legenda című regény főhőse. Első alkalommal faltam e nem mindennapi könyvet, másodjára megízleltem minden ízét. Lassan haladtam, de megérte, hisz a Pendragon Legendában csúcsosodik ki mindaz, amit a lexikonok a tanáros komolyság és a szárnyaló művészi képzelet egyesüléseként írnak le Szerb Antal munkásságáról szólva. S valóban Bátky János hiteles, nagy tudású idegenvezetőként vezeti végig olvasóját Wales kísértet lakta tájain, eközben egyetlen lábjegyzetet sem ír, csak mesél. Az olvasó pedig észre sem veszi és rengeteget tanul, miközben a misztikus alakok egyre másra elevenednek meg és egy nagyon is e világi örökösödési harc újabb és újabb izgalmakkal szolgál.

Mert jó lenne végre Csillával megnézni egy filmet. (Vagy többet.) Mert jó lenne azték arany után kutatni a Karib-tengeren. De most megyek, inkább újra elolvasom az Aranybullát...

Csilla barátnőm és én tántoríthatatlanok vagyunk. Mindig Norrington kapitánynak drukkolunk. Tudjuk, hogy semmi esélye, de így csak még izgalmasabb érte izgulni. James Norrington kapitány a 2003-ban bemutatott A Karib-tenger kalózai – A Fekete Gyöngy átka című film egyik szereplője. Nemes lelkű férfi és kiváló tengerész. Csilla és én mindig és végig neki drukkolunk, ahányszor csak megnézzük együtt a filmet, hogy végül ő nyerje el Elizabeth Swann szívét. A történetben azonban sajnos rendre föltűnik egy fiatal és tehetséges kovácsinas is: William Turner.

Hugh Laurie, a jelenleg éppen Didn't it rain című második blues lemezével turnézó zseniális brit színész, ma ünnepli 54. születésnapját. Azok, akik már az első perctől kezdve követik a blogot, és tudják, honnan jön a PuffCinq név, most egy kicsit sem lepődhetnek meg, hogy ma itt a blogon nagyon megünnepeljük Hugh Laurie-t!

Februárban Alan Rickmant Shakespeare szonettel ünnepeltük. Most Hugh Laurie is verset fog mondani. (Nem is egyet, mindjárt hármat.) Mi másban, mint egy A Bit of Fry and Laurie jelentben? A jelenet szövege magyarul, Kövesdi Miklós fordításában, a tovább mögött. Ne feledjétek, ha nyaralni mentek, mindig legyen nálatok megfelelő vershordozó utazótáska. Jó szórakozást!

És még mindig vizsgaidőszak van. Mialatt én - csak egy kicsit, pihenésképpen - arról álmodozom, hogy milyen jó lenne inkább aludni egy nagyot, de legalábbis olyan gyorsan tanulni a vizsgatételeket, amilyen gyorsan Neo tanult kung-fuzni a Mátrixban, nos ezalatt Ti nézzétek meg helyettem is az Eredetet!

Az Eredetet 2010-ben egész évben nagyon reklámozták. Máig nem értem, hogy lehet, hogy én egyik előzetesét sem néztem meg az interneten. Tény, hogy meglepetés várt, amikor 2010. szeptemberében beültem a moziba. Csak ámultam és bámultam. Nem kell ide 3D, elég egy csavaros álom, 3 szinten. A film kiindulópontja az, hogy miközben alszunk a tudatunk védelmi rendszere gyenge. Ezt a gyengeséget használja ki munkája során Dom Cobb (Leonardo DiCaprio). Nem is akárhogyan. Dom Cobb ugyanis gondolat tolvaj. Mesterien tulajdonít el információkat mások tudatalattijából. Éppen ezért az igazi kihívást legújabb feladata jelenti számára: nem lopnia kell. El kell helyeznie egy gondolatot egy üzletember agyában. Pontosabban egy gondolat eredetét kell elhelyeznie, hogy az ébredéskor saját gondolatként születhessen meg az üzletember agyában.

Mindehhez Cobbnak és csapatának három szint mélyre kell a kérdéses üzletember tudatalattijába hatolnia. Csoportos álomlátogatás alkalmával, mindenkinek pontosan kell tudnia, hogy mikor álmodik, és mikor van ébren. A tájékozódást a totem segíti. Egy kicsi, de annál különlegesebb tárgy, amelyet csak tulajdonosa ismer igazán. Cobb toteme egy apró búgócsiga, amely álmában megállás nélkül pörög, soha nem dől el. Miközben toteme folyamatosan mozog, Cobbnak egyre inkább szembe kell néznie saját emlékeivel és félelmeivel. Ha nem teszi, azzal mindenkit komoly bajba sodor…

Ha életem első történelem dolgozatára nem csillagos ötöst kaptam volna, ma egészen biztosan nem azért ülnék itt, hogy a Mi lett volna ha...? című könyvről írjak Nektek. Életem első történelem dolgozatára azonban igazi, hamisítatlan 5*-öst kaptam. Remélem, mire az ajánlóm végére értek, nem fogjátok nagyon bánni, hogy tizenhat évvel ezelőtt mindennél jobban tudtam, például, hogy a szerszámok anyaga szerint miképpen szakaszolhatjuk az őskort.

Úgy esett tehát, hogy az utóbbi két hétben a Mi lett volna ha...? volt az a könyv, amelyet minden percben olvastam volna, ha tehettem volna. Nick Hornby egészen biztosan büszke lett volna rám: ha valami miatt le kellett tennem, mindig alig vártam, hogy folytathassam. Olvastam korán reggel és késő éjjel, egyetemi előadóban és HÉV-en. Olvastam minden adandó alkalommal.

Tegnap mutatták be a magyar mozik a Tajtékos napok című fimet. Ennek örömére nézzük meg, milyen filmmel rabolta el a nézők szívét Romain Duris 2010 nyarán.

A film, a Szívrablók eredeti címe egy remek, és így persze lefordíthatatlan, francia szójáték: L’arnacoeur. A címnek, ha így írják, csupán egyetlen értelmes eleme van: coeur, azaz szív. Viszont az egész címet ugyanúgy ejtik, mint a l’arnaqueur szót. A l’arnaqueur jelentése pedig nem más, mint szélhámos. Szív és szélhámos.  Ígéretes, nem? S hogy ki játszik a szívekkel? Nos, a neve Alex Lippi.

Alex szerint a párkapcsolatban élő nők három csoportba sorolhatók: vannak, akik boldogok, természetesen, vannak, akik boldogtalanok, de ezt tudják is magukról és végül vannak, akik boldogtalanok, de ezt maguknak sem vallják be. S ekkor, a családjuk vagy a barátaik kérésére - busás fizetségért -, jön Alex, aki mindent bevet, hogy fölnyissa e harmadik csoportba tartozó nők szemét. Időt, pénzt, a charme-ját és a színészi tehetségét nem kímélve mutatja meg a nőknek, hogy még keresniük kell az igazit. A be nem vallottan boldogtalan nők pedig nem tudnak mást mondani csak ennyit: köszönöm. Merci. C’est tout. Alexnek két aranyszabálya van. 1. Boldog párokat sosem választ szét. 2. Sosem esik szerelembe olyan nővel, akit éppen el kell csábítania.

A Vészhelyzet volt az első igazi tévésorozat, amit tudatosan, kitartóan és lelkesen néztem. 15 éven át. 2010. augusztusában írtam róla, azokban a napokban, amikor már nagyon vártam, hogy az utolsó évadát végre Magyarországon is bemutassák. Azóta tényleg elbúcsúzott a magyar nézőktől is a sorozat. George Clooney valóban visszatért egy epizód erejéig, de sajnos végül nem a megszokott és szeretett magyar hangján élvezhettük a mondatait. Szabó Sípos Barnabás 2010. októberében jelentette be, hogy nem szinkronizál többé. Sok minden változott tehát azóta, hogy megírtam ezt az ajánlót. Én most mégsem változtatok a szövegen semmit. Megmutatom Nektek, milyen volt 2010. augusztusában várni, hogy a Vészhelyzet utolsó évadát végre nálunk is bemutassák. Ez az ajánló most nagyon hosszú, így két részletben teszem föl. Íme, a második  rész. (Az első részt itt olvashatjátok.)

Átlagos kedd este, 22 óra 30 perc. Már mindenki alszik, kivéve engem. A fürdőszobában állok, hátamat a falnak vetem, szenvedélyesen telefonálok. Hiszen Vészhelyzet volt. Több mint tíz éve minden kedden van. A mai részben bűnőzök lepték el a kórházat, Lukát elkábították, Abby elájult, és a kisbabájuk! Mi lesz a kisbabájukkal? És, jaj nekem! Ez volt az évadzáró! Várhatok októberig, mire kiderül! Ezt már nem hagyhattam szó nélkül. Egy igazi sorozatfüggő ilyet már nem hagyhat szó nélkül. Föl kell hívnia egy másik sorozatfüggőt. Hiszen a sorozat nézésben az a legjobb, hogy van kivel megbeszélni, mi történik. Ezért telefonáltam olyan későn, olyan szenvedélyesen. A vonal másik végén egyébként Viki volt, akivel gimnázium óta nézzük együtt a Vészhelyzetet.

Miközben arra készültem, hogy írjak Nektek a Vészhelyzetről sokszor megkérdeztem magamtól, ki is a kedvenc szereplőm. Dr. Luka Kovač vágtam rá magamnak egyből, minden alkalommal. Hiszen az „óriás horvát” egyetlen mosolyáról több bekezdést tudnék írni. S nagyon irigyeltem Dr. Abby Lockhartot, amikor feleségül ment hozzá. Szeretem Kovač dokit, mint Vuk a vadászatot, ez nem is kérdés. De most, hogy tényleg leültem írni, már tudom, hogy Dr. John Carter fog a leginkább hiányozni, miután a magyar tévén is végére értem a 15. évadnak. John Carter összesen 254 Vészhelyzet epizódban szerepel, ezzel magasan vezet minden állandó karakter előtt. Talán ezért is lehet, hogy övé az egész sorozat utolsó mondata. Magabiztos orvosként hív magához egy kezdőt, hogy az tanulhasson. Pedig először ő is csak dadogni tudott. John Carter fiatal orvostanhallgatóként jelenik meg az első részben. Megtehetné, hogy nem csinál semmit, csak elkényeztetett milliomos csemete lesz, aki néha jótékonykodik. Carter mégis inkább úgy dönt, bebizonyítja magának és családjának, képes a kemény munkára. Ettől kezdve folyamatosan fejlődik. Neki köszönhető, hogy a sorozat alkalmanként elhagyja a sürgősségi osztály zárt világát és távolabbra tekint. Általa ismerjük meg Afrika menekülttáborait. Végül azonban mindig visszatér a Megyei Kórházba.

Luca, a macskám a napokban lett 4 éves. Úgyhogy most írhatnék is gyorsan egy szép bejegyzést arról, hogy milyen fantasztikus is Luci. Elmesélhetném, hogy Lucica a világ legjobb fej macskája, de tényleg! Csakhogy én nem ezt teszem! Helyette inkább egy megunhatatlan Monty Python jelenettel köszöntöm Lucit.

Szóval, van egy jelenség, amelynek megnevezésére még az állatorvosok sem találták meg eddig a megfelelő szót. A macskánk csak ül és ül és mi úgy érezzük, akkor se fog már megmozdulni többet ez a macska, ha közben a világ darabokra hullik is körülötte. Mit tegyünk ilyen helyzetben? Hogyan zavarjunk össze egy macskát? Nos, az alábbi jelenetből megtudhatjuk, hogyan. Mert az biztos, hogy néha minden macskát jól össze kell zavarni. Ezért hát én most ajánlom ezt a jelenetet minden kedves macska ismerősömnek, és minden kedves macska ismerősöm gazdájának. Jó szórakozást! Vagy összezavarodást.

Most pedig azért megmutatom, milyen az, amikor Luci a fentebb leírt megnevezhetetlen állapotban szuggerálja a fényképezőgépet. A háttérben Maci kutya bölcsen a távolba tekint. Imádnivalók.