Ragyogó napfény

2019.12.14. 08:42

Adnak még a moziban filmeket tolmácsolással? Tudjátok, amikor kapunk egy kis készüléket, és a fülünkbe mondják a magyar szöveget a film eredeti hangja alatt. Amikor először láttam a Plein soleil (Ragyogó napfény) című francia filmet, az nekem különösen fantasztikus, szárnyaló élmény volt, a mai napig emlékszem rá. Egy kis budapesti moziban, az Örökmozgó Filmmúzeumban történt, édesanyám tolmácsolta a filmet: amit Alain Delon franciául mondott a vásznon, anyukám magyarul visszhangozta a fülembe. Ennél erősebb első találkozást nem is lehet elképzelni egy filmmel. És a Ragyogó napfény a mai napig nagyon erősen hat rám, bár jövőre lesz 60 éves, ez a film nem öregedett semmit. Tegnapelőtt, amikor újra megnéztem, ugyanúgy letaglózott az ereje, mint amikor először láttam. De mégis, mi ez a Ragyogó napfény, ez a filmtörténeti remekmű, ami még mindig ekkora hatással van rám?

 

soleil.jpg

 

Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ kapjunk, egy amerikai írónőt kell megismernünk. A neve: Patricia Highsmith. 1955-ben jelent meg először máig leghíresebb regénye, A tehetséges Mr. Ripley. A könyv főszereplője Tom Ripley, a feltörni vágyó ifjú, aki bármit megtenne, hogy meg tudjon élni New Yorkban. Egy nap megismerkedik Mr. Greenleaffel, a hajózási mágnással, aki nem sokat tétovázik, arra kéri Tomot, hogy utazzon Olaszországba, és hozza haza, Amerikába eltévelyedett és tékozló fiát, Dickie-t. Tom elfogadja a jó pénzzel kecsegtető megbízást, és Dickie nyomába ered. A tékozló fiúnak azonban esze ágában sincs az atyai parancsnak engedelmeskedni. Tom ráébred, hogy bármit tesz is, a léhűtő Dickie-t nem tudja hazavinni, ez pedig azt jelenti, hogy pénzt sem lát. Ekkor agyában sötét terv kezd formálódni… A regény bűnügyi történet, mesterien megírt pszichológiai thriller, amely természetesen filmfeldolgozásért kiált. És bármily hihetetlen, nem az amerikai filmesek, hanem a „francia minőség” egyik nagymestere, René Clément vitte először filmre.

Clément a francia vasutasoknak a német megszállás alatti hősiességéről készített dokumentumjellegű filmet, La Bataille du rail (Harc a sínekért) címmel, és lett egy csapásra a háború utáni évek vezető rendezője. A francia filmművészet nagy korszaka a nouvelle vague (az új hullám) diadalmaskodásával új irányt vett. René Clément nem akart lemaradni, ő is, - akárcsak az új hullám ifjú titánjai, Godard és Truffaut – az amerikai bűnügyi irodalom felé fordult, és megtalálta az egyik legjobb krimit: az emberek közti komplex kapcsolatok kegyetlen játékká válását, a skizofrén gyilkos vonzerejét hitchcocki feszültséggel bemutató A tehetséges Mr. Ripley-t. És így francia rendező alkotta meg minden idők egyik legjobb Highsmith-adaptációját.

A sikernek sok összetevője van. Elsősorban a főszerepet játszó Alain Delon, a csábító gyilkos, az angyali külső-ördögi lélek kettősségének ideális megtestesítője.  Alain Delon nyomorúságos gyerekkora óta a sikert, a jólétet, az eleganciát, az elismertséget sóvárogta, akárcsak Tom Ripley. Színészi alakításának titka ebben a filmben, hogy nem „játszott”. Személyiségének átütő ereje hatott, önmagát mutatta meg. René Clément nem ismerte a kezdő színész képességeit, nem tudhatta, micsoda elfojtott tűz és vágy izzik rendkívüli fizikai vonzereje mögött, ezért a gazdag aranyifjú jelentéktelenebb szerepét osztotta volna rá. Alain Delon nem fogadta el az ajánlatot, megküzdött a főszerepért, és sikerre vitte a filmet.

 

 

Alain Delon karizmatikus jelenléte mellett, a film ereje az atmoszférateremtésben, a cselekmény ihletett hátterének megfestésében van: a mindvégig szikrázó napfényben fürdő olasz kisvárosokban és Nápolyban, Róma utcáin, a piacokon, a házak lépcsőházaiban, a kisvendéglőkben, a verőfényben pompázó délolasz tengerparton zajló mindennapi élet áradó szépségében.

Apró érdekesség, hogy Hitchcock iránti tiszteletből, René Clément is megjelenik a filmben, ő az ügyetlen pincér… És azt se felejtsük el, hogy egy villanásnyi jelenetben a film elején Romy Schneider is felbukkan, mint Freddie Milesnak, a történet fontos mellékszereplőjének, egyik barátnője. A színésznő éppen ekkor hagyta maga mögött végleg a Sissi-filmeket, és Franciaországba költözött, ahol rendkívüli szerepek vártak rá.

1999-ben Anthony Minghella rendezésében érkezett egy, a regényt hűen követő, kitűnő színészeket felvonultató amerikai adaptáció. Matt Damon volt Ripley, Jude Law pedig Dickie szerepében tűnt fel. Gwyneth Paltrow és Cate Blanchett mellett még Philip Seymour Hoffmant kell kiemelnem, aki erőteljes, mélyen ható alakítást nyújt Freddie Milesként. E feldolgozásnak tehát elvitathatatlan érdemei vannak. Én most mégis arra kérlek titeket, hogy a kedvemért felejtsétek el Matt Damont, hiszen az egyetlen és igazi tehetséges Mr. Ripley: Alain Delon.

 

 

Két hónappal ezelőtt az is kiderült: sorozat készül a regényből, Andrew Scott főszereplésével. Az egyik felem nagyon örül, mert Patricia Highsmith története minden figyelmet megérdemel, Andrew Scott pedig nagyon jó színész, tudjátok, mennyire szeretem. A másik felem viszont gyorsan visszarepült az időben abba a kis budapesti moziba, ahol a lenyűgöző Alain Delont csodáltam. És rá kellett jönnöm, hogy Alain Delon megkönnyebbült mosolya ott a film zárójelenetében: örök. Bármennyi feldolgozás is jön még, nála jobb Tom Ripley nem lesz már senki.  

 

                                                         

                                                                              Bori

 

A fenti írás A Kihagyhatatlan blog 100. ajánlója, témáját az olvasók szavazták meg. Kapcsolódó bejegyzés: Együtt lélegzünk a szereplőkkel: Kifulladásig

 

 

Ha tetszett a cikk és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

https://puffcinq.blog.hu/api/trackback/id/tr2513556041

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

vincentmarvinjules 2019.12.15. 09:10:24

Igen, nekem is az az egyik csúcs jelenetem a film végén, amikor Tom dermedten áll föl a székből, mert attól fél, lebukott, majd amikor meghallja, "Teléfono!" akkor az a felszabadult, önfeledt mosoly, ott a tengerparton, a ragyogó napfényben...

gertrudstein 2019.12.15. 09:15:38

És a zene! Nino Rota is zseniális! Az ember nem tud szabadulni a visszatérő dallamtól, ami mindig drámai fordulatot sejtet.
És tényleg nem öregedett meg a film.
Lenyűgöző ma is.

ChristineJane 2019.12.16. 14:53:44

@vincentmarvinjules: az a jelenet ikonikus. @gertrudstein: a zene egyszerűen megbabonáz. Tényleg zseniális ez a film. Nem rég olvastam róla, hogy először fanyalogva fogadták, fokozatosan lett kultuszfilm. De például Martin Scorsese egyik kedvenc filmje ez.

Az ajánló szokás szerint szuper, még sok száz ilyet kívánok!

PuffCinq · http://puffcinq.blog.hu/ 2019.12.16. 14:58:00

@vincentmarvinjules: attól a jelenettől nem lehet szabadulni. @gertrudstein: @ChristineJane: annyi mindent lehetne még a filmről írni, kiapadhatatlan, valahogy keretbe kellett foglalnom, így sajnos sok minden kimaradt, de remélem, beszélgetünk még róla.:)